Hagyományos paraszti gazdálkodás

Hagyományos paraszti gazdálkodás Sátán
Kovács József gyűjtése - Sáta, 1974

Adatközlők:

1. Eke János
Sáta, Széchenyi út 91.
Szül. év: 1890
Nyugdíjas (bányász)

2. Eke F. István
Sáta, Széchenyi út 85.
Szül Év 1889
Nyugdíjas

3. Oleksza Géza
Sáta, Kolozsvári út 20.
Szül Év 1887
Nyugdíjas (gazdálkodó)

4. Jano Béla
Sáta, Kolozsvári út 30.
Szül Év 1885
Nyugdíjas

5. Eke R. József
Sáta, Széchenyi út 79.
Szül Év 1906
Nyugdíjas (bányász)

6. Czeber József
Sáta Báthory út 26.
Szül. év:Sáta, 1903
Nyugdíjas vasutas

7. Vizdák Gyula
Sáta Széchényi út 5.
Szül év:Sáta,1897.
Nyugdíjas kőműves


A gyűjtő adatai:

Kovács József, Sáta, Széchenyi út 10.
Szül. Év: Ózd, 1958.
Munkahely: Földes Ferenc Gimnázium II.a.
Miskolc, Hősök tere 7.
Szakkör neve: Istvánffy Gyula néprajzi szakkör, Földes Ferenc Gimnázium

A gyűjtés ideje: 1974. év


A KÖZSÉG MÚLTJA

Sáta az ózdi járás déli részén fekszik, hegyes, dombos, erdős vidéken. A keleti részét egy patak szeli át. Két tanya, a Nagyomány- és a Csépányberek- tanya tartozik hozzá. Nagybirtok nem volt, középbirtok is csak kettő. Egy-egy 380 hold körüli. A már régen megszűnt hetipiac nagymértékben hatott a mezőgazdaság fejlődésére. A vidéken jó bor termett, de a filokszer kipusztította. A falunak szép állatállománya volt még a 30-as években is. Mintegy 150 ló, 228 marha, 670 juh és 384 sertés. Ez az állomány a termelőszövetkezet megalakulásával és az utána következő években erősen megcsappant. Ma 20 ló is alig akad. A második világháború után a mezőgazdaság visszahanyatlott és az emberek túlnyomó része az ózdi gyárban és a környező bányákban folytatta munkáját. A régi paraszti gazdálkodás formái, munkafolyamatai még ma is felkutathatók. A nyelvjárás barkó. Jó adatközlőket lehet még találni a szövés-fonás és vallási szokások terén is. A falum múltja régebben is és ma is érdekel. Ezért fogtam hozzá ehhez a gyűjtéshez már akkor, mikor még a Lakodalmi szokások című gyűjtésem kész sem volt teljesen. A történelem tanáromtól sok segítséget és hasznos tanácsokat kaptam. A jövőben nem csak a falum múltját szeretném megismerni, hanem a környező falvakét is. A legfőbb és legközelebbi célom, hogy a fonetikus írást kellőképpen elsajátítsam és a feljegyzéseimet pontosan a kiejtés szerint írjam le.


SZEMNYERÉS GÉPEK SEGÍTSÉGÉVEL

A faluban ma is és ezelőtt is a géppel való szemnyerést cséplésnek nevezték. Mikor a szemet a szalmától gép segítségével elválasztották, akkor csépeltek. Emlékezet szerint az első kézcséplőgépek a múlt század vége felé tűntek fel. Ilyen volt a csép és a cséphadaró. Ezek után az 1890-es években jelent meg az első lovasgép, vagy járgányosgép. Ezek a gépek nem sokáig voltak használatban, mindössze egy-két évtizedig, mert a benzinmotoros gépek kiszorították őket. A tüzesgépet már 1890-ben használták, de csak a kastély ura és a Kiszely család. Nekik volt 380-380 hold birtokuk. Az egyik gép, a Kiszely Sándoré 1908-ban leégett, a Kiliáné pedig még a benzinmotoros géppel való cséplésig csépelte a búzát. Egy pár évig még az első gép leégése után lovasgépet használtak. Ezután tért hódított a faluban mind a parasztok mind pedig az uradalom körében a benzinmotoros cséplőgép. Az első lovasgépet 1897-ben Oleksza István vásárolta. Egy falubeli földműves volt és sok földdel rendelkezett. Ez a gép csak az ő tulajdona volt. A törpebirtokosok ezen a gépen úgy csépelhettek, hogy bérbe vették. A tulajdonos volt a gépész és az etető is. Ha elhívták csépelni valahová, akkor neki fizettek meg a gépért. A bér fejébe bizonyos mennyiségű búzát kapott. Több gazda összeállva sohasem vett cséplőgépet. A kastélyban lévő tüzesgépen csak a Kilián búzáját csépelték Ehhez a géphez, ami először tüzes, majd benzinmotoros volt, a faluból jártak napszámba. Az uradalomban egy fogadott, géphez értő, általában lakatos ember volt a gépész. A gépész mellett volt még egy fogadott fűtő, a tüzesgép esetében. Az uradalom a gépészt és a fűtőt terményben a napszámosokat pedig pénzben fizette. A gép javítási költségét mindig a géptulajdonos fizette.


CSÉPLÉS EMBERI ERŐVEL HAJTOTT CSÉPLŐGÉPEN

Az első kézi cséplőgép neve a népi szóhasználatban cséphadaró volt. Leginkább a mai szecskavágóhoz hasonlított. Felülről etették. Egy ember hajtotta. A hajtókar a teknő végén volt. A tengely, ami majdnem végig érte a teknőt, szöges volt. A teknő feneke lukacsos volt. A szem, a törek, a pelyva ott hullott ki az alá terített ponyvára. A végéből valaki húzta a szalmát. Erre a szerkezetre csak egy ember emlékszik és ezért lehet, hogy a leírás nem pontos. A ponyváról asszonyok hordták el a nagyja törektől és pelyvától elválasztott szemet egy garmadába. Ez a folyamat ugyanaz volt, mint a lovasgépnél, ezért majd ott térek ki rá részletesen. Az adatközlő szerint a gép a falu tulajdona volt. Mindenki használhatta. Cséplés idején házról-házra szállították. Működtetéséhez nem kellett különösen érteni, ezzel mindenki tudott dolgozni. A csépléshez négy emberre volt szükség. Egy ember hajtotta, ha volt ötödik ember, akkor kettő. Egy felülről etette, egy a szalmát húzta, egy pedig a ponyváról a szemet a garmadába hordta. Természetesen a hajtón, etetőn, szalmahúzón és a garmadarakón kívül még két embernek a szalmakazlat kellett rakni, egy asszonynak a töreket kellett hordani és valakinek a csépeletlen kévéket kellett az etető keze alá rakni. A kévevágást az etető is el tudta végezni. Ezt a cséplőszerkezetet speciális kétkerekű taligán húzatták a cséplés helyére. Mindig az húzatta, aki csépelni akart vele. A cséphadaró napi teljesítményére adatközlőm nem emlékszik pontosan, de körülbelül 5q lehetett, amit kicsépelt.





A CSÉPLÉS MUNKÁJA ÁLLATI ERŐVEL HAJTOTT GÉPPEL

Az állati erővel hajtott cséplőgép neve lovasgép volt. Ez két fő részből tevődött össze. Egyik része a hajtóerőt szolgáltató járgány.
A járgányról a hajtóerőt egy hosszú (3 m) kardánrúd segítségével vitték át a cséplőszerkezet hajtására. A járgányt két ló húzta körbe-körbe haladva és mindig átlépték a vasrudat. Ha volt rá mód, időnként cserélték a lovakat, vagy pihentették egy kicsit őket. A járgány egyik talpán elhelyezett fogaskerék áttételről a kardáncsuklós rúd, ami a földtől 15-20 cm-re volt elhelyezve, vitte át a forgást egy gyorsító szerkezetre. A gyorsító szerkezet négy lábon állt. Függőleges szíjáttétel volt rajta, ami felgyorsította a forgást. Az alsó fakereket hajtotta a rúd. Erről a szíj két egybeépített kisebb méretű fakereket hajtott. Ez a fakerék vízszintes szíjáttétellel hajtotta a dobban (cséplőszerkezet) lévő tengelyt, ami szöges volt. A dob falából is fából készült szögek álltak ki. A dob oldalán lévő vízszintes nyíláson az etető egy asztalról, ami eléggé keskeny volt, tologatta a szétvágott kévéket a dobba. A kévéket mindig a kalászával előre tolta be. A dob másik oldalán, majdnem a fenekén volt egy nyílás. A nyíláshoz egy 45 fokos szögben álló deszka volt erősítve. A deszka aljához a földtől 40 cm-re volt téve a szalmarázó, amit szíjáttétellel hajtottak a dob tengelyéről. A dobból kijövő szem és szalma a deszkán a szalmarázóra csúszott le. A szem rögtön lehullott a szalmarázó alá, a szalma pedig tovább ment. Ami szem még volt a szalmában az a törekkel és a pelyvával a szalmarázó alá hullott. Innen az asszonyok a nagyja töreket görbefogú gereblyével húzták ki. A töreket kosárba vagy törekhordó soroglyával hordták el. A töreket a gazda által meghatározott helyre, rendszerint a szalma közé kazalba rakták.

A tisztítatlan szemet falapáttal felszedik a kosárba és távolabb garmadába öntözik.
A faluban, ahol volt csűr ott mindig a csűr alatt csépeltek úgy, hogy a járgányt a csűrön kívül a többi részét pedig a csűr alatt helyezték el. Ilyen esetben a garmadát a csűr fiókjaiba öntözték. Idegenek ezt a cséplőgépet bérbe vehették, vagy a rokonok visszasegíthették a tulajdonosnak a bér értékét. A faluban a kölcsönös segítség szokás volt. Az emberek mindig segítettek egymáson. Ezt még ma is meg lehet figyelni. Ha valaki csépléshez segítséget hívott, akkor ő, mikor segítsége csépelt, hívás nélkül ment ugyanannyit visszasegíteni. Voltak olyan parasztok is, akik 10 hold körül arattak. Ezeknek volt egy vagy két pár aratójuk. A pár itt egy aratót és egy marokszedőt jelent. Ez rendszerint kevés földdel rendelkező házaspár volt. Ezek az aratók ott voltak a cséplésnél és ők ezért napszámot kaptak, pénzben vagy terményben. A cséplőmunkásokat mindig a csépeltető gazda élelmezte, a napszámos és segítség esetén is. Egy napi cséplés alkalmával négyszer ettek. Reggeli, ebéd, uzsonna és vacsora volt. Reggelire általában paprikás krumplit ettek és pálinkát ittak. Ebédre hús és bor volt. A gazdagabb helyeken malacot vagy birkát vágtak cséplés alkalmával. Uzsonnára kalácsot és gyümölcsöt kaptak a munkások. Ezt viszont a gép elhagyása nélkül fogyasztották el. Vacsora cséplés befejezése után volt. Ebédmaradékot ettek vagy ha nem volt, újra főztek. Ünnepi jelleg cséplés alkalmával nem volt. A munkaidő reggel 5 és 6 óra között kezdődött. Legtöbbször addig tartott amíg láttak. Volt, hogy még sötétben is dolgoztak, ha az asztagból nem sok volt hátra. Az is előfordult, hogy már világoson abbahagyták, ha egy asztaggal végeztek és már nem volt érdemes másik asztagba belekezdeni. A járgányt később szecskavágásra használták. A lovasgép napi teljesítménye 30-35 mázsa lehetett.


CSÉPLÉS GŐZGÉPPEL

Sátán gőzgéppel csak két helyen csépeltek. A kastély urának Kilián Györgynek és egy hasonló birtokkal rendelkező Kiszely Sándornak volt tüzesgépje. Kiszely Sándor gépének a neve tűzesgép volt, a Kiliánénak pedig magánjáró. A két gép között emlékezet szerint csak annyi volt a különbség, hogy a magánjáró hajtóművében szíjáttétel helyett lánc volt.
A tüzesgép két fő részből állt. Egyik a kazán másik a dob vagy cséplőgép. Ehhez a két fő részhez még az elevátor /szalmahordó/ is hozzátartozott. A cséplőgépek felszereléséhez a lajt, vizeshordó, vedrek, vízipuska, pelyva és törekhúzó gereblyék, törekhordó soroglyák, mázsa, gépi szerszámok, kulcsok tartoztak hozzá. A cséplőmunkások vasvillát vagy favillát vittek magukkal. A gép felszerelését és a hozzátartozó szerszámokat a gazda adta a csépléshez. A faluban szokás volt a kölcsönös segítség, de csak a lovasgép és a benzinmotoros gép használatakor, azért mert a tüzesgéppel a két gazdán kívül senki se csépelhetett. Olyan előfordult, hogy más faluba elhúzatták,mert ott is volt hasonló módú gazda. Ilyen esetben az felelt a húzatásért,aki csépelni akart. A Kiszely gépe Tapócsányban éget le 1908-ban, a Kiliánét pedig áramszolgáltatásra használták a kastélyban a benzinmotor megjelenése után.
A másik két cséplögép típus működése idején,a gépészen kívül segítségből és napszámosokból tevődött össze a cséplőcsapat. A cséplésnél még ma is megfigyelhető a kölcsönös segítség. Kölcsönös segítség esetén is a csépeltető gazda gondoskodott a munkások élelmezéséről. A falu két ura napszámosokat fogadott a csépléshez. Ebben az esetben a napszámosoknak maguknak kellet élelmet vinniük. A napszámosok reggel még otthon reggeliztek. Az ebédet egy ráérő családtag vitte ki a géphez. A vacsora pedig már otthon volt. Az ebédidőre egy óra volt adva. Emellett a gép mellett az aratók is dolgoztak, mert nekik szerződésük volt. A gép húzatásáról mindig és minden gép esetében a csépeltető gazda gondoskodott. A csépeltető együtt fizeti a cséplés és a cséplőmunkások bérét. A tüzesgép fűtőanyagát mindig a géptulajdonos adta. A cséplőgép elhelyezésének és a cséplés színhelyére való vitelének a neve húzatás volt. Ezt a munkát a húzatók végezték. Az igavonó állatok neve húzató fogat volt. Általában 6-8 ló húzta, de 4-6 ökör is elbírt vele. A lovakat mindig nyeregből hajtották. A tüzesgépet közös szérűre sose vitték, mert a parasztok nem gépelhettek vele. A traktor segítségével hajtott cséplőgépet a tulajdonos traktorral húzatta. A járt csépelni a géppel aki vitte. Jobb módú parasztok vettek cséplőgépet. A gazda 10-12 embert állított ki a cséplőgép mellé motoros cséplőgép esetén.


A CSÉPLÉS MUNKAMENETE ÉS MUNKAMEGOSZTÁSA A PARASZTBIRTOKON

Először az elevátort húzatták, mert a szalmakazlat a csűrön kívül szokták rakni, és a cséplőgéptől már nem tudták volna kihúzatni a csűr végébe. A cséplőgép húzatása előtt egy rudat feltettek az elejére és 4 lovat fogtak elébe. A lovakat oldalról hajtották és úgy húzatták a cséplés helyére. A cséplőgép után a hajtóművet húzatták. Ezt már 2 ló is elhúzta. De előfordult az is, hogy a cséplőgépet is két lóval húzatták el. A géphez tartozó felszerelést a csépeltető gazda a saját kocsiján vitte el. A cséplőgépet két asztag közé úgy állították, hogy újabb állítás nélkül el lehessen érni az asztag minden részét. A gép beállítását a talaj nagymértékben befolyásolta. Ha kellett héverrel megemelték a gépet és deszkát tettek alá. Aztán a két bocskorral /rögzítő eszköz/ a kerekeket lerögzítették. A hajtószíjat a gép asztalából kivette a gépész, feltette a hajtókerékre és kihúzta. Ezután a hajtóerőt szolgáltató motor vagy traktort állították be. Ezt is mint a cséplőgépet vízmértékbe kellett beállítani.

A motort egyvonalba állították a cséplőgéppel. A szalmarázó végére illesztették az elevátort. A szekérről lerakták a szerszámokat és a mázsát. A mázsát a cséplőgép elejétől oldalra 4-5 méterre helyezték el. A kazalrakók megkérdezték a gazdától, hogy hány keresztkéve búzája volt, és kimérték a kazal helyét vagy villanyéllel vagy lépéssel. A kévehányók felbontották az asztagot. A gépész beindította a gépet és kezdődött a munka. A kévehányók a kévéket az asztalra dobták. A kévevágó /egy asszony vagy eladó sorban lévő lány/ kicsit oldalra áll, és a kévéket kalászával felfelé felállítja. Az etető ölébe fogja a kévét, Az etető abban a pillanatban szétvágja a kévevágó késsel /kaszából készült kés/ a kévéket. Az etető a szétvágott kévét széthúzza és kalászával lefelé a dobba engedi. Ha nagy volt a szalmája, akkor az etető lassan engedte a dobba, és megvárta míg a gép leveri a kalászt. Ezt azért kellett így csinálni, hogy a gép le ne fulladjon a nagy megterheléstől. A cséplőgépet úgy állították az asztag mellé, hogy a kinyitott asztaldeszka átérjen az asztagra. Két ember volt a zsákoló. Ezek hordták a teli zsákokat a mázsára. Ők vigyáztak arra, hogy a cséplőgépen mindig jól legyenek felkötve a zsákok. Adatközlőim szerint a faluban a szalmát hosszúnyelű villával, vagy elevátorral hordták fel a kazalra. Kivételt képezett az amikor a géptől messze kellett elhordani a szalmát. Ebben az esetben nyárson hordták. A kazal tetején 2-3 ember állt ás vasvillával rakták a kazlat. A kazalrakók száma függőt a kazal nagyságától ás attól, hogy mivel adták vagy hordták a kazalra a szalmát. Lent a töreket és a pelyvát két asszony vagy lány húzta el a gereblyével a géptől és rögtön el is hordták. Rendszerint a töreket belerakták a kazalba. A pelyvát és az aprótöreket törekhordó soroglyán hordták el a kijelölt helyre.

Ha nem volt soroglya akkor kosárba rakták. A soroglya két hosszú rúdból és egy ponyvából állt. A két hosszú rudra/3m-es/ponyva volt kifeszítve. Mikor már a cséplés a végefelé közeledett és az asztag elfogyott, akkor összeseperték az elhullott szemeket, és kosárban feladták a cséplőgépre. A legvégén még a dobot is leseprik. Az egyes gabonafajták cséplésének a sorrendjét mindig az értéke szabta meg. Először a búzát, aztán az árpát, majd végül a zabot csépelték el. A rozst legtöbbször verték, mert ebből zsúpot készítettek. Rozst nem sokat vettek. Cséplés alatt 1940-től a mázsánál 1956-ig gépi ellenőr volt, és írta, hogy mennyit csépeltek. Ez a beszolgáltatás miatt volt így. Máskor vagy a gazda vagy a családból valaki volt ott. A cséplés befejezésekor kimérték a géprészt. A kazlat lekötötték fonott szalmakötéllel és megcsinosították. Feloldották a rögzítő bocskorokat és összetakarították a cséplés helyét. De még a takarítás előtt kiporolták a dobot úgy,hogy üresen járatták néhány percig, A szerszámokat felrakták a szekérre, feltették a rudat a cséplőgépre és mindent húzatásra kész állapotba helyeztek. Ezzel véget ért a cséplés. A cséplőgép napi teljesítménye 70 mázsa körül volt. A teljesítmény függött a gép nagyságától, üzemi állapotától és a búza minőségétől. A cséplés után mindenkit itallal kínáltak, ez rendszerint bor volt. De ha egy-egy gazdánál pont estére végeztek, akkor ott vacsoráztak. A vacsora minden különösebb ceremónia nélkül folyt le.


CSÉPLÉS NAGYBIRTOKON

Nagybirtok esetében a cséplőgép tulajdonosa a nagybirtokos volt. Ő gondoskodott a hibák kijavításának a költségéről. A gépész és az etető ő általa fogadott és kijelölt ember volt.
A nagybirtoki cséplésnél a munkamegosztás is más volt, mint a paraszti birtokon.
A faluban két nagygazda volt. Ezeknél a cséplés nem egy-két nap tartott, hanem két-három hétig. Adatközlőim részes cséplésre nem emlékeznek. Az előbb említett két helyre napszámosok és szerződéses aratók jártak csépelni. A cséplőcsapat a fogadott gépész, etető és a már nem szerződéses napszánosokból és a gazda szerződéses aratóiból tevődött össze.
A cséplőcsapatot minden reggel a gazda fogata. A cséplőcsapat a gépészen kívül falubeliekből tevődőt össze. A falusi parasztok ehhez a két gazdához jártak napszámba csépelni. Minden nap haza jártak. Ha nem a birtok gazdája fogata reggelenként a munkásokat, akkor a birtok gazdasági vezetője, vagy valamilyen vezető beosztásban lévő ember fogata a cséplőcsapatot. Cséplés alatt az emberek nem hagyták el a cséplőgépet, csak este a napi munka befejezése után, mikor hazamentek. Délben mindenki külön-külön a saját családjából egy ráérő ember vitt ebédet. Az élelemről mindenkinek magának kellett gondoskodnia. Szünetelni a gép csak reggel egy fél órát, délben egy órát és uzsonna alatt is egy félórát szokott. A munkások csak akkor pihenhettek, ha a gépnek valamilyen baja volt.
A munka hajnalban öt és félhat között kezdődött és este nyolc vagy kilencig tartott. A gépnél 23-24 fő dolgozott. A férfiak egy koronát kaptak, az asszonyok 40 krajcárt, a tőrekhordó lányok pedig 20 krajcárt kerestek egy nap. A bért hét végén, szombat este munka után fizették ki. A fizetésen kívül semmit se kaptak a munkások. Vasárnap sose dolgoztak.


A GABONASZEM TISZTITÁSA

A hagyományos szemnyerési eljárások mellett mindig szükség volt az elcsépelt szem tisztítására. A pelyvát, töreket, toklászt és egyéb szennyeződéseket el kellett választani a szemtől. A tisztításnak a múltban különböző formái voltak. A portól és a szennyeződéstől való megtisztítására csak őrlés vagy vetés előtt került sor. A pelyvát, töreket és a toklászt részben széláramlat, részben a tehetetlenség és a mechanikai eszközök /rosták/ segítségével történt. A gabonaszem mosását csak akkor alkalmazták, ha üszkös volt a búza. Az 1900-as évek előtt és a lovasgépek használatáig szelelőrostával vagy szórással tisztították a gabonát.
A szelelőrostát főként a lovasgép mellett használták, mivel egyszerre kerültek a faluba.
A szórást pedig főképpen nyomtatást vagy a kézi erővel hajtott cséplőgépek mellett használták. A hagyományos módon elcsépelt gabona összerakott csomójának a neve : garmada. A garmada részei: a szem, a mag, a tok, a toklász, a pelyva, a törek és a gyomnövények magjai. Mint már említettem a faluban a tisztátalanságot a garmadából rozstolással, lapáttal szórva, mosással vagy szórórostával távolították el. A kézrostát mindenki használta. Ezzel leginkább a magokat és a port távolították el. Ezt a műveletet rendszerint őrlés előtt végezték. A garmada szórással való tisztítás általában szegény emberek végezték, azok akik nem tudták a szórórosttát bérbe venni. Ha a szem tisztítását kézi rostával végezték, akkor ennek a műveletnek a neve: rostálás, de adatközlőim szerint a garmada ilyen módon történő tisztítását szinte nem is használták, esetleg a legszegényebb emberek.
A szemtisztításnak ezt a módját, mikor lapáttal szórták szórásnak nevezték. Ha a tisztítást rostálógép segítségével végezték akkor azt szelelésnek hívták. Ha esetleg kosárból eregették ugyanez volt a neve. A szem tisztítására szórólapátot használtak.
Szórólapát. Részei: a/lapos rámájú lapát b/ nyél, a végén legömbölyítve. Fából készült szerszám. A nyél hossza változó, 1,4-1,5 méter között. A lapát a teljes hossz egyhatoda. A lapát rakodófelúlete. lehetett lapított, kissé hengeralku vagy lapos, majdnem merőleges szélű.
A nyirfaseprüt vagy súrúsepröt emlékezet szerint a faluba mindig az egri vásárról hozták.
A nyél 1,5m körüli. Nyírfaágakból készült. A kereszthez és a nyélhez erősítették. Fából készült. A nyele 2-2,3 méterig váltakozott. Fogai sűrűn egymás mellett vannak elhelyezve. A nyél alul át van fúrva és ebbe egy újnyi vastag gally van hajlítva, aminek a két vége a gereblye fokába fúrt két lyukba van téve. Ez a gereblyét rögzíti. Ezt a pelyva húzására használták. Szelelőrostával a lovasgép megjelenésétől kezdve tisztítottak a faluban.
A faluban a gabona rostálására szolgáló kézi erővel hajtott gép neve: szelelőrosta vagy szúszimalom. A gabona szórását mindig férfiak végezték. Kézrostával általában nők dolgoztak, míg a szelelőrostával nők és férfiak vegyesen. A gabona tisztításának ezek a módjai a benzinmotoros cséplőgép térhódításáig voltak életben. Utána csak a gabona mosását alkalmazták üszök esetén, van a karajozórostát a por és a mag eltávolítására,vetés vagy őrlés előtt. A motoros cséplőgép a tisztítást is elvégezte.


SZÓRÁS

A gabonaszem tisztítására felhasználták a tehetetlenséget és a légáramlatot. Szélcsendes időben a gabonát az elöbi módszerrel tisztították . A garmadából a lapáttal a fal felé dobták a szemeket. A tehetetlenség következtében külön eset le a szem a fal mellé és közelebb a könnyebb szennyeződés. Ettől sokkal célszerűbb volt a légáramlat segítségének az alkalmazása, azért ezt sokkal többen alkalmazták. Mikor feldobtak egy lapát gabonát, akkor a szél kifújta a könnyebb falysuju pelyvát , ocsút, töreket a szem közül. További tisztításra volt mag szűkség, a földrögök és a gyommagvak eltávolítására. Az előbb említtet két gazdasági módot szórásnak nevezték. Azt a műveletet, amikor egy kosarat a garmadába megmerítetek, és úgy dobták fel, hogy a szem mindig visszaeset a kosárba, a nem kelő részeket pedig a szél kifújta, szelelésnek hívták. A faluban így csak kevés helyen tisztítottak és mindig csak kis mennyiségű gabonát. Adatközlőim szerint a községben szabadszérűn nem szórtak hanem csak csűrben. Csűrben mindig nyitott ajtó mellet szórtak, egyrészt azért is mert kevés olyan csűr van Sátán, amelyikben van ajtó. De ha mégis volt ajtó, akkor kinyitották.


SZÓRÁS CSŰRBEN

A csűr első és hátsó kapuját kinyitották, ha volt és megnézték a szél irányát. Ezt úgy végezték, hogy a csűr falában beleszúrtak egy gallyat és a végére madzagot kötöttek.
A madzag végére egy tojut kötöttek. A tojú kilengése megmutatta a szél irányát. A garmada mellé álltak úgy, hogy a szél irányát nézve, a jobb oldalon legyenek.
Szórás alkalmával az elhelyezkedés.
Egy félkör alakú mozdulattal a széllel szembe felszórták a garmadát. De előzőleg a szórás helyét jól felseperték. Ha a szél nem volt elég nagy, még egyszer átszórták a garmadát. Ha a szél nem fujt akkor nem szórtak. Egy adatközlőm emlékszik rá , hogy a garmadát lapáttal a falra szórták a tehetetlenségi erőt kihasználva. Ez úgy történt, hogy a lapát búzát a fal felé dobták. A könnyű fajsúlyú anyagok közelebb a nehezebb fajsúlyú anyagok pedig távolabb estek le a földre. A fal tövéig, tehát csak az egészséges búzaszemek júttak el. A nem kívánt részek, pelyva, törek, a faltól jóval közelebb hullott le.


A SZEM TISZTITÁSA SZELELŐROSTÁVAL

A községben a lovasgéppel együtt jelent meg a szelelőrosta. A neve szelelőrosta vagy szuszimalom volt. Így is úgy is ismerik. A kézi erővel hajtott gép sokban megkőnnyitette, főleg meggyorsította és az időtől nem tette függővé a garmada tisztítását. A gép működése a kézzel hajtott szélkerék által támasztott légáramlaton alapul. A gép elején lévő dobban,kézzel hajtott és a fogaskerék áttétel lévén,gyorsan forgó négylapátú szélkerék támasztotta a szelet. Ez a szélkerék vízszintes helyzetű volt. A tisztítatlan magot a dob főlőtt és a mőgőte elhelyezett garatba öntötték. Innen a rozstára engedték. A pelyvát és a töreket a légáramlat kifújta a szem közül. A rosták fa rámába voltak téve,és ezek szűkség esetén könnyen cserélhetők voltak. A három rétegű rosta drótszövésű volt. Legfelűl a legritkább,ez alatt már sűrűbb és a harmadik volt a legsűrűbb, ami 30-40 fokot lejtett, a dob felé. A szélkerék tengelyéről szintén fogaskerék áttétellel, kivűről a rosta oldalán elvezettet csuklós rúd hozta mozgásba a rostákat. A rosták előre hátra és oldalt mozogtak. A tiszta mag az utolsó rostáról a szélkerék alatt elvezető,ferde csúzdán a dob elején hullott ki. Az ocsú két osztályzásban, a gép két oldalán lévő szintén ferde csúzdán jött ki. A pelyva és a tőrek a gép nyitott végén repült. A gépen végzet műveletet, vagy rostálásnak vagy szelelésnek nevezték. A faluban a szelelőrosta 1897-ben került, lovasgéppel együtt hozta be Oleksza István jómódú gazdálkodó. Idegenek bérbe vehették bizonyos időre,egy-két napra. A gépet szekérre tették és úgy szállították. A rostáláshoz vesszőkosarat a garmada felszedéséhez, szénvonót a tiszta szem elhúzására,favillát a törek,a pelyva elhordására,falapátot a szem felszedéséhez használtak. Ponyvát csak akkor használtak, ha nem csűrben végezték a rostálást, mert ha csűrben végezték akkor a csűr alja felvolt kenve és tisztára ki volt seperve. A rostáláshoz 4-5 ember kellet. Egy ember volt az etető, aki a kosárból a garatba öntözte a tisztitatlan szemet és a rostára engedte. Egy ember volt a hajtó, aki a gépet hajtotta. A kaparó lehettet nő és férfi is. Volt egy szedő is, aki ha volt 5 személy,akkor az a pelyvát és a töreket hordta. A rostát a garmadához vitték. Az adogató megmeritete a kosarat és az etető egy kisszéken állva a garatba öntötte. Vigyázott rá,hogy a szem egyenletesen hulljon a rostára. A hajtó egyenletesen hajtotta a hajtókart. A kaparó a kifolyó szemet a szénvonóval elhúzta. A szemet kétszer engedték át a rostán. Az első rostálást felöntésnek, a második felöntést tisztításnak nevezték. Az utóbbi alkalmával a legalsó rosta már sűrűbb volt. Ennek a célja főleg a por eltávolítása volt. Az ocsút etetésre használták. Általában baromfival etették meg. A szelelőrostát a cséplőgépek térhódítása után vetőmag tisztítására használták.


A MAG TISZTITÁSA KÉZIROSTÁVAL

A kézirosta, vagy karajozó rosta 45-50cm széles és 15-20cm magas gyertyánfából készült. A káva aljára feszített drótháló volt a rostaszövet. A drótháló a rosta kérge feszítette ki. A kéreg és a káva összetételénél 6-7mm átmérőjű gyertyánvessző van szögelve. Ezzel az eszközzel általában nők rostáltak. Emlékezet szerint csak őrlés és vetés előtt a rögektöl és a növényi magvaktól tisztították vele a szemet. Ezzel mindig kézzel rostáltak. A rostát félig vagy harmadáig töltötték meg és úgy rázták,hogy mindig egy kicsit fordítottak rajta. A szem a rosta szélén gyűlt össze a szennyeződés pedig a rosta közepén. Az összegyűlt szennyeződést marékkal kidobták a rostából a rostát sose függesztették fel munka közben.


GABONA VIZZEL VALÓ TISZTITÁSA

A gabona vízzel való tisztítását csak akkor alkalmazták, ha szükség volt rá. Ez a szokás nem terjedt el annyira, hogy mindenki és mindig ezt a módot használták volna tisztításra. A vízzel való tisztitást mosásnak nevezték. A gabonát csak akkor mosták, ha üszkös volt, főleg a búza esetében. Még a cséplőgép térhódítása után is megmosták a búzát, ha az üszkös volt. A többi szemes terményt nem nagyon mosták. A búza mosását lúgzóban végezték. Ez a hordóhoz hasonlított csak az oldala egyenesebb volt. A mosott búzát vesszökosárban hordták a ponyvára. Mosás közben egy bottal kavargatták,ez volt a kavarófa. Lapátot a felszedésnél használtak. A búzateregetővel a ponyván terítették szét a szemeket. Ez az eszköz a szénvonótól annyiban tér el, hogy az éle hullámos. A búzát a kút mellet mosták. A mosásra cséplés után, augusztus végén szeptemberben került sor. Ekkor még a nap is sűtöt és az ősz kezdetével az idő elég szeles volt. Reggel már korán hozzáfogtak a munkához, de csak akkor, ha eső nem volt várható. Így sokszor egy nap alatt megszáradt a kimosott búza. A lúgzót úgy állították a kút mellé, hogy kúti vődőrrel ellehessen érni, így nem kellet messze hordani a vizet. Először a búzát töltötték bele a lúgzóba és így öntötték rá a vizet. Jól felkavarták. A szennyeződést leszedték majd a vizet leöntötték róla és kosárba elhordták a leterített ponyvára. Még eközben is sok víz kicsurgott belőle. A ponyván elteregették és száradni hagyták. Ha megszáradt lapáttal felszedték a zsákokba. Ehhez két ember kellet. Egyik volt a szedő a másik a zsákos. A szedő ponyván lapáttal összehuzta a szemeket egy csomóba. A zsákos a csomó mellé ált a visszahajtogatott szájú zsákkal és a szedő lapáttal rakta a zsákba a búzát. Mikor már nem fért több bele a zsákos kicsavarta a zsák száját és jól megemelgette és a fenekét a földre ejtegette. Így a búza megszállt és még több is fért a zsákba. Addig rakták a zsákba, amíg a szájától számítva 20cm-ig nem ért. Ekkor a zsákos összehúzta a zsák száját, összeráncolta és a balkezébe, megcsavarta és jobb kezével bekötötte. A bekötőt zsákot az eresz alá vagy az ámbitusra álitották. A kiterített búzát a gyerekek őrizték a madaraktól.


A MEGTISZTÍTOTT SZEM FELMÉRÉSE ÉS RAKTÁROZÁSA
SZÓRT VAGY ROSTÁLT GABONA FELSZEDÉSE ÉS BEMÉRÉSE

A gabona felszedésére a cséplőgéppel való cséplés kivételével mindig szűkség volt. A mérés azért volt elengedhetetlen, mert a gazdának több okból tudnia kellett, hogy mennyi a termés. A gabonát pedig mindig száraz helyre kellet tenni. Ezek a munkálatok a tisztítás végén, utolsó fázisként voltak szokásban. A gabona felszedésekor rögtön kimérték az arató és cséplő részt. A mérésre köbölt, vékát, félvékát használtak. A köböl a véka négyszeresét jelentette, de ezzel ritkán, csak az uradalomban számoltak. A felszedet és bemért gabonát parasztzsákokban szállították, amit házilag szőttek. Ebbe körülbelül három véka termény fért. A megtisztítás befejező eljárásának a felszedés a neve. A felszedés rögtön szórás után történt. A garmadába csak akkor maradt tiszta gabona, ha nem volt idő felszedésre, de akkor se sokáig. A bemérésen a gazda és a segítség volt ott, esetleg az aratók és a cséplőknek az a része akik érdekelve voltak. A bemérésnél seprőt, lapátot, amely fa vagy vas volt, vékát, félvékát, zsákokat, szakajtókat, szénvonót, csapófát használtak.
Ez a lapát annyiban különbözik az állati erővel hajtott lovasgép leírásánál említett falapáttól, hogy a lapátja valamivel henger alakub, nem agyira lapított, a rakodófelülete nagyobb volt.
Egész véka.
A vékába megközelítőleg 25 kg búza fért, de ez helyileg is sokat változott, olyan véka is volt, amibe 30kg búza fért. A faluba 1917-ig mérésre köbölt használtak. volt olyan zsák is amibe három köböl búza fért. Ez megkőzelitöleg három mázsa. A véka részei: nyél, fenek, donga, abroncs. Az abroncs vaslemezből készült, a dongák szorítására szolgált.
A félvéka csak abban különbözik a vékától, hogy a véka mennyiségének a fele fér bele. Részei ugyan azok. A megtisztitott garmada felszedésekor használt zsúpból fonott eszköz. Ezenkívül sok mindenre használták. A neve szakajtó.
Csapófa. Nagysága a véka átmérőjénél pár centivel nagyobb. Ezzel hitelesítették a vékát, úgy hogy a tetősig megrakott vékával a nyeléhez tették és a rámán végighúzva lecsapták a tetejét. A bemérés sorrendje mindig értéksorrendben következet. Az elosztás a következő képen történt. A gazda először kimérte a cséplő részt, aztán az aratórészt adta ki. A végén pedig megmarat az ö része. A mérés sorrendjét régebben fára majd később papírra húzott vonalakkal jegyezték fel. Cséplés alatt a gépésznek mindig írni kellet, hogy menyit mázsáltak le, mert neki azt jelenteni kelet a községházára, és így nem tudták becsapni. A motoros cséplőgép használatától végzet bemérést, mázsálásnak nevezik. A szérűről vagy a csűr földjéről falapáttal a vékába szedték a terményt. A csordultig telt véka volt a tetösvéka. A csapófával hitelesített vékát csapottvékánask nevezték. Ha a vékát szállitani akarták akkor az oldalát megrugdosták, azért, hogy egy kicsit megszálljon. Ez volt a rugdosott véka. A zsákba öntéshez két emberre volt szükség. A zsákos visszahajtotta a zsák száját. A másik ember, egyik kezével a véka fülét, a másikkal a véka alsó peremét fogta és így öntötte a zsákba. A zsákos minden véka után megrázta a zsákot, és a harmadik véka után vissza kicsavarta a legyűrt zsák száját. A negyedik véka után bekötötte a zsák száját és lefektette. Ha ezt csűrben végezték akkor rögtön hordták a helyére. Hogyha szérűn történt a bemérés, akkor a zsákokat kalitkáéba rakták. Ha kevés volt a termény , akkor a munka végeztével rögtön haza is vitték. A kalitka helyére vastagon szalmáét szórtak, és két zsákot egymás mellé fektettek. A másik ketöt ezen keresztbe. Így 5-6 sort raktak egymásra. A kalitkát ponyvával leterítették. Addig marat itt míg a magtárba, vagy haza nem hordták. Ez általában egy-két nap volt.


A ZSÁKBA SZEDET GABONA ELHORDÁSA

A gabona behordásának két módja volt ismeretes. Kisebb távolságra vitte két ember, vagy egy ember vállon. Nagyobb távolság esetén szekéren szállították. Ha a gabonát közeli helyre szállították a szekéren, akkor a szekér megrakásával nem sokat törődtek. Soroglya nélkül szállították például a cséplőgéptől a tárolóhelyre. Ilyenkor a csatlóláncot se tették fel. A zsákokat fektetve vagy állítva rakták fel úgy, hogy a fektetet zsák szája mindig a kocsi közepe felé nézett. Ha távolabbi helyre vitték a gabonát, akkor a soroglyát már feltették, de megdötve vagy lefektetve. A zsákokat lábakba rakták. A láb rakását mindig a szekér elejétől kezdték. Két zsákot lefektetek a szekér aljába,jól előretolva úgy, hogy a zsák szája befelé nézett. Ennek a két zsáknak a végébe keresztbe tettek még egy zsákot. Ez volt egy láb. Mivel kölönbözö nagyságú szekerek voltak, ezért attól függőt, hogy kettő vagy három láb fér e a szekérre. A második sorba már három zsákot tettek egymás mellé és egyet keresztbe. Olyan is volt hogy egy hosszú deszkát tettek a szekér két oldalára, ami 20cm széles volt és három zsákot raktak egymásra. A végén, mikor már fel voltak rakva a zsákok, csatlólánccal átkötötték a szekér közepén a szekeret. A hátsó láb zsákjainak a fara hátrafelé nézett. A szekeret 2-3 ember szokta rakni. Egy ember a szekéren állott. A másik ember a vállán vitte a szájával előre néző zsákot és a szekér mellé állva a vállával erőteljes rándítással a szekér derekába lökte a farával lefelé a zsákot. A harmadik ember akkor volt szűgséges, ha a zsákok mélyen voltak és nehéz volt a vállra felvenni. Akkor a zsákot felállították. A zsákvivő ha a bal vállán akarta vinni a zsákot, akkor a zsák derekát a magaféle lévő oldalon átfogta, a másik kezével pedig a zsák száját fogta meg. A segítő a zsák farának a két csücskét fogta. Egyszerre felemelték és a vivő a zsák alá fordult. Előfordult az is hogy ketten vitték a zsákot. Ezt úgy csinálták, hogy a felállított zsák melléállva, ha jobb oldalon volt a zsák, akkor a bal kézzel, tehát a zsákhoz viszonyítva mind a két ember az ellentétes oldalon lévő kezével, a zsák derekától kissé feljebb átkulcsolták a kezüket és a zsákot a kezükre döntötték. A másik kezűkkel a zsák két csücskét fogták. Szállításnál a zsák hátrafelé lejtett és a két ember egyszerre lépett. A szekérnél egy erőteljes lendítéssel átdobták vagy átfordították a szekér oldalán. A szekéren álló ember eligazgatta a zsákokat. Sokszor előfordult hogy a kézkulcsolás helyett a körömfát választották a zsákok hordásához. Ez a módszer annyiban tért el az előbbitől hogy csuklókulcsolás helyett mind a két ember az előbb leirt kézzel a körömfa fogóját fogta és a zsákot erre döntötték.
A padlásra a gabonát vállra téve lépcsőn hordták fel. A régi parasztházakban létra helyett lépcső volt. A gabonásban is vállon hordták. A nagybirtokokon csiga segítségével húzták fel a padlásra a zsákokat.


A GABONA TÁROLÓHELYE

A hagyományos gazdálkodás idején és ma is egy-egy gazdának annyi terményt kellett egy-egy évben tárolni, ami elég volt kenyérnek, vetőmagnak, az állatok etetésére és még egy kis felesleg is maradt. Védeni kellet a terményt a nedvességtől, kártevőktől és biztonságos helyen kellet tartani az esetleges lopásoktól. A faluban csak a lakóépülettel egybeépíttet, gabonásokban elhelyezet különböző űrtartalmú hámbárokban a padláson zsákba szedve vagy kiöntve tárolták a terményt.


A GABONATÁROLÁS A LAKÓÉPÜLETBEN VAGY MÁS GAZDASÁGI CÉLÚ ÉPÜLETBEN

A kisebb földű emberek a terményt a gabonásba beállított egy vagy két hámbárban tárolták. Ha jó volt a termés, akkor a padlásra is öntöztek fel belőle. A padláson csak zabot tároltak a földre öntözve,esetleg búzát, ha nagyon jó volt a termés, de csak zsákba szedve. Ilyen esetben a zsákot többsoros deszkára rakták. A lakóépület végébe a lakóépülettel egybeépíttet gabonatároló helye a már említet gabonás. Ilyen sok volt és van is a kőségben. A gabonásba beállitot egy vagy két rekeszes fából készült hambárokban tartották a terményt. Ilyen hambárt sok félét lehet még ma is találni. Van egyfiókos, kétfiókos s van kétrekeszes fiók nélküli hambár is. A hambárt szuszéknak is nevezték. A hambárokba fért termény mennyisége 10és 30 g között váltakozott. Voltak azonban kisebbek , gyalult deszkából készített, általában ferde fedéllel ellátott hambárok is. Inkább ezek neve volt a szuszék. Míg a malomban őrölték a búzát addig lisztet tároltak benn, azután pedig terményt. Ennek az űrtartalma 30-50 kg között váltakozott. A nagyobb hambárok mérete: 1,5-2m*1,2-1,5m és a magasságuk 1,1-1,3m váltakozott. A kis szuszék méretei: 0,8-1,3 m*0,4-0,6 m és magasságúk 1m-töl 1,3m ig változott. A hambár négyszögletesen összeácsolt talpgerendákba merőlegesen csapolt sasfák nútjaiba eresztett gyalult deszkából készült. Az alja vastagabb, de szintén gyalult deszkákkal volt lepadlózva, s a rések lécekkel beszegve. Az előfalon a deszkák kiemelhetők voltak. Az előfal alján nyílás volt és ezt eresztő zárta le. Ez volt az úgynevezett fiók. Ezeket a hambárokat általában téglalábakra helyezték, de előfordult, hogy gerendákra állították. A hambárok mindig a sarokba voltak téve, mivel négyszögletesek voltak és így foglalták el a legkevesebb helyet. Ezeket vagy készen vették és darabokban szállították vagy asztalossal csináltatták. A terményt az egerektől úgy védték, hogy északára a macskát bezárták a gabonásba. A hambár nyitott volt és így a macska hozzá tudott férni. A külömbség annyi, hogy jóval magasabb keskenyebb és a deszkák sehol sem kiemelhetők. Volt olyan eset is , amikor a zsákba szedet búza nem a padlásra hanem a csűr fiókjaiban helyezték el. Az előbb leirt módokon kívül még a köpűt is használták tárolásra. Ezt általában a parhét mellett helyezték el egy kisszéken.


A SZALMA ÉS A TÖREK ÖSSZERAKÁSA

A faluban cséplés alkalmával a kazalrakás folyamatosan ment. A kazalra az 1920-as évektől elevátor hordta fel a szalmát. Addig hosszú nyelű villával, nyársal,ablakolással,létrán felhordva villával és előfordult, hogy mikor már nem érték fel a villával a kazal tetejét akkor keresztbe a kazalra két hosszúgerendát tettek és a kiálló végeire keresztbe deszkát raktak, és úgy adogatták fel a szalmát. A búza szalmáját az árpa és a zab szalmájától mindig külön kazalba vagy boglyába rakták. A nagyja töreket általában berakták a szalma közé, a pelyvát pedig ólba vagy a csűr alatt, esetleg fiókjaiba rakták és aljazásra esetleg építkezéshez használták fel. A szalma és a törek csomója mindig kazal, a zsuppénak kazal vagy boglya, az alomszalma csomója pedig mindig búzakazal. A kazal téglalap alakú. Sarkasra rakták és a sarkait szarvazták. A kazal rakáshoz kazalrakó villát, kazalrakó nyársat később elevátort használtak. A törek hordásra kosarat, háromágú favillát, és törekhordó soroglyát használtak. A szalma csomóját szabadba, épülettől 10-15m-re rakták. A szalmát épületbe sohasem rakták. Volt olyan is, hogy a falu szélén közös rakodóhelyen rakták össze a szalma csomóját. Ezeknek a neve: szalmás vagy csűrös kert. Egész télen itt volt a szalma és csak apródonként hordták haza. A falubéli parasztok szalmáját nem őrizték.

A szalmacsősz kiskunyhóban tanyázott. A cséplés előtt a kazalmester megkérdezte a csépeltetőt gazdát, hány kereszt búzája volt, és ahhoz számítva kimérte a kazal nagyságát. Általában a paraszti birtokon 4 méter széles, 8 méter hosszú és 5-6 méter magas szalmakazlat raktak. Ezt lépés vagy villanyél segítségével mérték ki, a magasság kivételével. A kazal rakását egy sarkon kezdték. A sarkakat szarvazták. A kazalmester általában kézzel meggyűrte a szalmát és úgy rakta ki a sarokra. Kevés olyan ember volt a faluban, aki villával is tudott szarvat hajtani. A sarok közeit kivögyelték, feltöltötték úgy, hogy az mindig magasabb volt, mint a sarok, mert még ez ülepedet. Egy sor szalma volt a kazal feneke. Kettő, kettő és fél a dereka a teteje pedig 3méter körül. A kazal magassága a szalma mennyiségétől függött. A sarok csinálását szarvazásnak nevezik. A meggyűrt szalmacsomó a szarv. A kazalra a szalmát míg elérték villával adogatták fel. Mikor már nem érték el helyenként is különböző módokon juttatták fel a szalmát. A kazalnak létrát támasztottak. A létrára a kazal magasságától függően egy-két ember ált fel. Aliról egy harmadik ember egy nagy villa szalmát adott az első embernek és az tovább adta a következőnek vagy a kazal tetejére tette.
Sokan az ablakolás módszerét választották. A kazal derekának a felénél egy négyszögletes bemélyedést hagytak. Egy ember felállt az ablakba és lentről ide dobálták fel a szalmát és ő innen hányta fel a kazal tetejére. Ha nagyon magas volt a kazal előfordult, hogy két ablakot hagytak. Ezeket a végén berakták. A kazlat körül villázták és ami hullongott azt leszedték. A villával beütögették a tövét. Minden sort egy kicsit kijjebb raktak, így a kazal alúrról fölfelé szélesedett mindaddig amíg a tetejéhez nem kezdtek. A tetejét mindig beljebb-beljebb rakták egy gyűréssel lezárták. A kazlat szalmakötéllel és póznával kötötték le. A lekötés módja helyileg is sokat változott. Póznával a szél ellen védték a kazlat. Mind a két oldalán olyan hosszú póznát kötöttek össze, hogy ha azt keresztül vetették a kazal tetején, akkor teljesen leért a tető aljáig. A szalmakötelet csak kézzel fonták, minden eszköz nélkül. Volt olyan kazalrakó is aki úgy fedte le a kazlat, hogy a kazal tetejéből a végénél elkezdte fonni a kötelet. Ezt a kötelet végigfonta a kazal hegyén, körbe a kazal derekán a tetején és jól elrejtve bedugta a kazalba. A faluban még úgy is raktak kazlat, hogy mikor befejezték a derekát, akkor két gerendát tettek keresztbe a kazalon és a kiálló végére deszkát raktak. Egy kazlas erre állt és a lentről felhányt szalmát innen dobta tovább. Ha kész volt a kazal a deszkát leszedték. A boglyát szalmából úgy rakták, hogy amilyen nagyot akartak rakni, annak a helyét földből 5-10cm-re felhányták kör alakban. Ezt pelyvával és törekkel jó vastagon leszórták és úgy rakták gyűrés nélkül, hogy minden sort kijjebb raktak, míg nem érték a derekát.
Innen minden sort beljebb kezdtek. Hasát csináltak a boglyának. Ez akkor volt jó ha eső idején egy ember a boglya tövében feküt és így nem ázott meg. Mikor a tetejére értek megcsinálták a hegyét. Ezt jól megverekedték. A boglyáról körbe leszedték a hullongó szálakat. Végén pedig lekötötték. Olyan póznákat kötöttek össze, ami a hegyétől jó messze leért. Ezeket függőlegesen lenyújtogatták. A szórás után keletkezet töreket felajazták, a pelyvát pedig a csűr egyik fiókjában vagy az ólban összerakták. Előfordult, hogy gépi cséplésnél a töreket az előbb leirt módon rakott kazalba rakták. Itt annyi külömbség volt, hogy a szalmát elevátor hordta fel. Volt olyan eset is, hogy a szalmát nyársal hordták a kazalra. Általában a nyársat akkor alkalmazták, ha a kazlat a géptől messze rakták. Nyársal úgy hordták a szalmát , hogy a gépből kijövő szalmát gereblyével vagy villával összeveregették. A nyársat az összeveregettet szalmába szúrták és vállon szállították. A kazlat itt is a már leirt módon készítették. A nyársaló a nyárs tartalmát a kazal egyik végére dütőtte. Innen egy vagy két kazlas hordta a szalmát a kazalmester keze alá. A kész kazlat valamilyen módon lekötötték. A nyársalásra adatközlőim már csak halványan emlékeznek, és ezért lehet hogy nem pontos a leírás. Arra egy adatközlőm sem emlékszik, hogy a töreket vagy a pelyvát kazalba rakták volna. A faluban a szalma hordásához rudasfát nem használtak.

Kovács "Lemez" József gyűjtése


JEGYZET:
Forrásmunkák: Népi kultúra borsodban, Kézirat, Miskolc, 1970, A miskolci Földesi Ferenc Gimnázium Istvánffy Gyula szakkörének évkönyve. * Borsod vármegye, Borsod, Gömör, és Kishont K.E.E Vármegyék, Szerkesztette: Csákvári Antal, Kiadta: A Vármegyei Szociográfiák kiadóhivatal. Budapest. * Községi adattár, Dr.Klein Gáspár és Péchy Horvát Rezső Sáta 140. oldal.

Helytörténet >>